Mindig kreatívnak lenni, hát igen, nekem is ez a legfárasztóbb. Arra, mikor a gyerek idegesítően dobol a lábával öt perce, nem azt mondani, hogy hagyd már abba, szétesik a fejem, hanem azt, hogy jaj, de jó, indulót dobol... Mikor a hiszti zsákká formálja a kiskorút, kitalálni, hogy mérjük le centivel az elfelezendő csokit... Mikor van energia nem befeszülni, hanem átfordítani a nehezebb pillanatokat, akkor egy csapásra minden jobban működik. Na, ez pont egy olyan dolog, amit valószínűleg papíron mindenki tud, de olyan nehéz tud lenni a megvalósítás az adódó pillanatokban.
Egy zenész barátom, nevezzük Dés Andrásnak, mesélte egyszer, hogy neki a gyereknevelés olyasmi, mint a színpadon a zenésztárssal az improvizáció. Ha nem viszi tovább a „fölajánlott” motívumot, hanem lecsapja valami önös célúval (focinyelven ez lehet az önzőzik - csak azért írom bele, hogy fölcímkézhessem a posztot a foci szóval is, hogy még többen olvassák), akkor abból nem lesz közös játék, nem jön létre új, nem születnek élvezetes pillanatok, nem lesz belőle semmi, csak nyögvenyelés - ráadásul a gyerek kreativitását, kedvét is gyilkolja. 7 perc 2 másodperc alatt úgy beadni a csukamájolajat, hogy minden kifogást valami újabb ötlettel fordítsunk a cél felé, és a gyerek végül tényleg magától vegye be a gyógyírt... Wow.
Utolsó kommentek