56pizsama

Dés András vallomása a kétgyerekes hétköznapokról.

Amikor elolvastam a bevezetődet a kétgyerekes család videója kapcsán, egész meghatódtam magamtól, hogy ilyen szép gondolataim vannak. Ha nem tudtam volna, hogy az idézet tőlem származik, meg lett volna a véleményem az illetőről: Persze, persze, nagyon jól hangzik, ilyen okosakat én is tudok mondani, de mennyire más a valóság. Mert egy hajnali ébredés után, amikor a gyerekek már kora reggel kirobbanó formában mozgósítják legördögibb energiáikat, nem mindig vagyok képes adok-kapok játékot folytatni velük. Annak rendje és módja szerint kíméletlenül lecsapom a feldobott labdát. Sose gondoltam volna, hogy lesz olyan pillanat az életemben, amikor mínuszba hullik a kreativitásom és bármennyire szeretném (mert tényleg szeretném), hogy a helyzetet kreatívan, szellemesen oldjam meg, a katatón bambulás és az artikulátlan üvöltés között nehezen találok átmeneti megoldást. Természetesen továbbra is hiszek az idézet igazságában, és igyekszem eszerint is nevelni a gyerekeimet, több-kevesebb sikerrel. Számomra a szülői lét egyik legfontosabb tanulsága az, hogy minden folyamatos változásban van. Feleségemmel, Dórával rendszeresen elméleteket gyártunk fiaink működésével kapcsolatban, amiket aztán ezek a kis rafináltak mindig hamarosan megcáfolnak. Ha hagyom magamat, van rá elég energiám és kellő nyitottságom, tényleg sokat tanulhatok tőlük. Amikor együtt játszunk, nagyon résen kell lennem. A szörnyirtóknak hihetetlen, váratlan helyzeteket kell megoldani, a legszürreálisabb gépet kell megjavítanunk, az építőkockák bármikor bármivé átalakulhatnak. Vagyis nem szabad lecsapnom a labdát, fel kell nőnöm kreativitásban, nyitottságban a feladathoz és –mint a zenében- folytatnom kell az elindított szálat. Konfliktusok esetén is sokkal többre megyek azzal, ha játékosan próbálom megoldani a helyzetet, kreatívan vezetem rá a fiúkat a kívánt eredményre. Néha persze dilemma, hol kezdődjön a szülői szigor, amikor jön a „nincs mese, szót fogadsz és kész”, alkudozás nélkül. Azt hiszem, ezt ösztönösen érezzük, Dóra (az anyák) különösen, én meg hallgatok rá. És ha mi jókedvűek, kiegyensúlyozottak vagyunk, összhangban egymással, akkor a gyerekekkel is sokkal könnyebben megy minden.

(Itt megnézheti az 56 pizsama kétgyerekes családjának videóját.)

Mindig kreatívnak lenni, hát igen, nekem is ez a legfárasztóbb. Arra, mikor a gyerek idegesítően dobol a lábával öt perce, nem azt mondani, hogy hagyd már abba, szétesik a fejem, hanem azt, hogy jaj, de jó, indulót dobol... Mikor a hiszti zsákká formálja a kiskorút, kitalálni, hogy mérjük le centivel az elfelezendő csokit... Mikor van energia nem befeszülni, hanem átfordítani a nehezebb pillanatokat, akkor egy csapásra minden jobban működik. Na, ez pont egy olyan dolog, amit valószínűleg papíron mindenki tud, de olyan nehéz tud lenni a megvalósítás az adódó pillanatokban.

szólj hozzá: 2 gyerek

Egy zenész barátom, nevezzük Dés Andrásnak, mesélte egyszer, hogy neki a gyereknevelés olyasmi, mint a színpadon a zenésztárssal az improvizáció. Ha nem viszi tovább a „fölajánlott” motívumot, hanem lecsapja valami önös célúval (focinyelven ez lehet az önzőzik - csak azért írom bele, hogy fölcímkézhessem a posztot a foci szóval is, hogy még többen olvassák), akkor abból nem lesz közös játék, nem jön létre új, nem születnek élvezetes pillanatok, nem lesz belőle semmi, csak nyögvenyelés - ráadásul a gyerek kreativitását, kedvét is gyilkolja. 7 perc 2 másodperc alatt úgy beadni a csukamájolajat, hogy minden kifogást valami újabb ötlettel fordítsunk a cél felé, és a gyerek végül tényleg magától vegye be a gyógyírt... Wow.