Mikor az apuka már az előzetes telefonbeszélgetésünk alatt is mindig Jézusra terelte a szót a gyerekeiről, bevallom, nem volt nagy kedvem a forgatáshoz. Attól féltem, hogy mivel tőlem a vallásosság távol áll és ismeretlen, nem fogok tudni kapcsolódni hozzájuk, nem lesz közös nevező, tehát nem lesz élvezetes a végeredmény.
A fenntartásom addig tartott, míg be nem léptem a ház ajtaján, aztán meg csak a folyamatos meglepődés: ha nem látom, nem hiszem el, hogy el lehet tartani egy tízfős családot egy ápolói fizetésből. Ha nem hallom maguktól az érintettektől, kötve hiszem, hogy önként és dalolva ássa föl egy – helyesebben nyolc – gyerek a veteményest. Az meg aztán tényleg eszembe nem jutott volna, hogy lehet mosogatás-megvonással szankcionálni.
Mikor jöttem el, az kattogott a fejemben, hogy bár elfogadónak és toleránsnak tartom magam, mégis mennyi sztereotípia van bennem. Nem teljesen mindegy, mi a mozgatórugó - Jézus, a babaillat-vágy vagy az, hogy ne fogyjon a magyar -, ha jól működik tőle a család?!
Utolsó kommentek